Bunraku

Van egy japán regény, amelyet át meg át sző a bunraku. (Tanidzaki Dzsunicsiró: Aki a keserűfüvet szereti) Mi is az a bunraku? Japán bábművészeti színház. A bábu mérete akár 1-1,5m is lehet, és fő jellegzetessége, hogy egyszerre három embernek kell mozgatnia.
Emelt színpadon játszák, hasonlít a színpad a kabukihoz, a történetet egy mesélő adja elő, amelyet a shamisen melankólikus zenéje kísér.
A vezető bábjátékos a fejet és a jobb kezet irányítja, az egyik segítő a bal kezet, a másik pedig a lábakat koordinálja. A bábok ez által igen kifejezően mozognak és összetett jellemeket formálhatnak meg velük az előadók. Az irányítók fekete ruhát viselnek. A 18.sz-ban érte el csúcspontját a bunraku. Ebben a korszakban alkotott a „Japán Shakespeare-nek” nevezett Chikamatsu Monzaemon (1653-1725), aki számtalan remek írásával fellendítette a bábjátszást. A Meidzsi korszakban népszerűsége igencsak megcsappant, de a 20.század közepére újra felfedezték a japán színjátszás ezen értékes műfaját.
Idézet a regényből: „Az avadzsi bábszínház tehát a szó igazi értelmében vett, tisztán helyi hagyományokból kisarjadt népművészet. Évente általában két „évad” van, egy januárban és egy májusban. Ha ebben az időszakban látogatunk el Avadzsi szigetére, minden kisvárosban és falucskában színházakat találunk. A fontosabb helységekben többnyire állandó színházépületek vannak, de általában az előadásokat a szabad ég alatt, egy oszlopokkal és nádfonatokkal körülkerített helyen tartják. Ha esik, befellegzett az előadásnak. Néha valóságos bábőrület fogja el az avadzsiakat. A legmegszállottabbak csak néhány, fél kézzel mozgatható bábot visznek magukkal, s faluról falura járva, minden portán bekopogtatnak, ha behívják őket, bevonulnak a közös helyiségekbe, s bábtáncoltatás közben elénekelnek egy gidajú-dalt. Voltak földművesek, akik ily módon herdálták el a családi vagyont, sőt olyan is akadt, akiről azt terjesztették, hogy végképp elment az esze. Sajnos, ez a határtalan lelkesedést kiváltó nemes művészet fokozatosan hanyatlik, a régi bábok tönkre mennek, használhatatlanná válnak, s nem akad mester, aki venné a fáradságot, hogy új fejeket készítsen.”

Japán vértanuk

Japán vértanuk
Némaság.
Halljuk-e Isten szavát, ha beszél hozzánk?
Nemrég láttam Martin Scorsese rendező legújabb filmjét, a Némaságot. Az oly sokat szenvedő japán keresztényekről szól. Az 1600-as években, amikor üldözni kezdték a katolikus vallást, japánok százait gyilkolták meg a hitük miatt. Sokan vértanúvá váltak. Hittesvéreik számára így váltak példamutató fáklyává. Fényes bizonyságtételük még ma is ragyogó erőt adhat mindannyiunk számára. Most hadd soroljam fel őket: A 26 Mártír emlékműve –írta Yasutake Funakoshi (1962)
forditotta :Seres Nóra
Luis Frois 1597-es feljegyzését alapul véve, időrendi felsorolásban, jobboldali irányból haladva olvashatunk a mártírokról az emlékművön. Huszonhármukat 1627. szeptember 15-én avatták széppé. A három jezsuitát, P.Miki-t, J.Kiszáj-t (J.Kisai) és J.Gotót-t, a következő napon avatták fel, eleget téve rendjük szertartási szokásához. 1629-től emlegetik őket egy csoportként. A szokásrend szentté felavatásukra is hatással volt, csoportjuk minden tagja hivatalosan 1862. június 8-ától vált szentté. Az ünnepi étkezés eredetileg mártírrá válásuk napjától, február 5-dikétől kezdődött volna, ám ez egybeesett a katolikus egyház Szent Ágotát ünneplő lakomájával, így február 6-adikára tették át az ünneplés kezdetét.
Az első mártír: Szent Ferenc (Adauctus Szent Ferenc), egy kiotói ács volt. Elszántan és hűségesen követte a mártírok menetét, amíg őt is el nem fogták, és csatlakozott közéjük. Néhány krónika Adauctusként[1] is emlegeti, akárcsak a negyedik századi önként mártírhalált halt keresztényt.
Második mártír: Tákéja Szent Kozmász (Takeya Szent Cosmas), Ováriban élő kardkészítő mester. A jezsuiták keresztelték meg, majd a ferencesekkel tevékenykedett oszakai hitoktatóként (katekistaként).
Harmadik mártír: Szukedzsíró Szent Péter (Sukejiro Szent Péter), egy kiotói fiatal keresztény volt, aki azt a megbízatást kapta Organtino baráttól, hogy kísérje el és ápolja a mártírokat a Nagaszakiba vezető úton. Elhivatottsága révén hamarosan ő is azt a megtiszteltetést kapta, hogy mártírhalált halhat velük.
Negyedik mártír: Kozáki Szent Mihály (Kozaki Szent Mihály), egy 46 éves iszei íjkészítő. Már megtérve találkozott a ferences szerzetesekkel, akiknek nagy segítségére volt a kiotói és oszakai kolostorok és templomok megépítésében, ácsi feladatokat látott el. A barátokra bízta szeretett fiát, Tamást is.
Ötödik mártír: Kiszáj Szent Jakab (Kisai Szent Jakab), egy jezsuita laikus testvér volt, aki mélységesen hitt Krisztusban. A 64 éves Okojamában született férfi élete bár tele volt megpróbáltatásokkal, jóságáról és békességéről volt híres. A jezsuita rend vendégeinek az ellátásáért volt felelős.
Hatodik mártír: Miki Szent Pál[2] a hős katona, Hánádájú Miki fiaként született a Cunokúni megyében. Az Azúcsi és Tákacuki jezsuita iskolákban tanult, így szemtanúja volt a keresztény ágyház nehézségeinek és sikereinek Japánban. Miki Pál elhivatott volt a szent ige terjesztésében, és csaknem pappá szentelték. Az ország legjobb prédikátora volt, aki csak kivégzése napján hallgatott el. Mindössze harmincéves volt.
Hetedik mártír: Ibáráki Szent Pál, Ováriban szamuráj családba született. A jezsuiták keresztelték meg. Hitének sok próbát ki kellett állnia, míg utolsó éveiben szívébe békesség költözött. Ebben a kiotói ferenceseknek volt nagy szerepük. Szegény emberhez méltó életet élt, a „Mi Hölgyünk, ki az Angyalok közül való” ferences rendház közelében. Családját egy kis száké-főzdéből tartotta fenn, de így is képes volt a nála sokkal szegényebbeknek adakozni. Helyi prédikátori feladatot is ellátott.
Nyolcadik mártír: Gotói Szent János, az ártatlanság és az öröm megtestesítője volt. Tizenkilenc földi évét az Úrnak szentelte. Keresztény szülők gyermekeként született a Gotói-szigeteken. A Nagaszaki jezsuitáknál kezdte a tanulmányait, majd a Siki (a későbbi Amakusza) jezsuita iskolában tanult, mely olyan katekistákat (hitoktatókat) képzett ki, akik festőként vagy zenészként segítették a misszionáriusok munkáját. Oszakába dolgozott Morejon barát oldalán, amíg az Úr fel nem ajánlotta neki a mártírok koronáját.
Kilencedik mártír: Ibáráki Szent Lajos a csoport legfiatalabbja volt tizenkét évével. Ováriban született, Ibáráki Pál és Karászúmárú Leó unokaöccse volt. Megnyerő fiú volt, aki akkor is tovább énekelt és nevetett, mikor az egyik fülét levágták, mikor hosszan meneteltek Nagaszakiba és mikor megfeszítették. Mély hitről és bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor ellenállt annak, hogy hite elhagyására kényszerítsék. „Kicsi Lajos köztünk van,” –írta Francis Blanco (Blanco Ferenc) szerzetes mártíromságának estéjén- „annyira bátor és jó kedélyű, hogy lenyűgöz mindenkit!”
Tízedik mártír: Szent Antal. Nagaszakiban született kínai apától és japán anyától. 13 évesen írástudatlan fiúként karolta fel a helyi jezsuita iskola, majd az oszakai ferences rendházhoz csatlakozott. Az elbeszélések alapján szívbe markoló jelenet volt, hogy a fiú keresztjéről nem messze látta érte síró édesanyját. Haláláig zsoltárokat énekelt a kereszten.
Tizenegyedik mártír: Szent Baptista Péter. Ötven éves életútja San Esteban del Valléban (Avillában, Spanyolországban) kezdődött, és a Nisizaka Dombon ért véget. A Japánban tartózkodó ferences misszionáriusok elöljárója, és az egykori spanyol nagykövet volt, de a szegény leprások atyjaként, és a mártírok vezetőjeként vált híressé. Szenteket követő, jóságos életet élt.
Tizenkettedik mártír: Felemelkedő Szent Martin. A spanyol Guipuzcoában született. Különösen tiszta szívéről volt híres, mely éneklését is átjárta. Felettesei a Fülöp-szigetekre szándékozták küldeni, majd Sevillába rendelték. Az öreg ferences rendházban egy másik baráttal felváltva éjszakákat töltött imádsággal. Rövid ideig látott el misszionáriusi feladatot Oszakában, majd mártírhalált halt. Harmincévesen hunyt el.
Tizenharmadik mártír: Jézus Szent Fülöpje/Jezsuita Szent Fülöp. Egy 24 éves mexikói férfi volt. Szent Gonzalo Garcia szerint Fülöp élete útvesztő volt, melyben Fülöp, a férfi és Fülöp, a keresztény viaskodott egymással. Végül Fülöp, a keresztény diadalmaskodott, aki elsőként halt mártírhalált a huszonhatok közül.
Tizennegyedik mártír: Szent Garcia Gonzalo[3]. Az indiai Vaseiben született (India, Bazain megye), portugál apától és indiai anyától. A jezsuiták hitoktatója és Macao-i kereskedő volt egyben. A ferencesekhez csatlakozott laikus testvérként és Szent Baptista Péterrel dolgozott együtt. Dadogva beszélte a portugált, de mikor Japán abszolút uralkodója, Hideyoshi elé rendelték, akkor tisztán és érthetően szólalt fel japánul. Bombay védőszentje. Negyven évig élt.
Tizenötödik mártír: Szent Blanco Ferenc. Monterreyben született (Galícia, Spanyolország) és Felemelkedő Szent Martinnal érkezett Japánba. Hozzá hasonlóan Sevillába gyalogolt, majd Mexikóba tartó hajra szállt, mely a Fülöp-szigetekre tartott. Egy csendes, szelíd és intelligens férfi volt.
Tizenhatodik mártír: Szent Mihály Szent Ference. A Valladolid megyei La Parillában született, Spanyolországban. Nagyon szerény ember volt, egy korabeli krónikás szerint: „Látván jó szívét, erejét és egyszerűség laikus testvérré fogadta a rend”. „A vacsora harangszava holnap fog felcsendülni.” – hangzott Ferenc testvér sokat idézett reggeli mondása, mely sajátos humoráról és szorgalmáról tanúskodott. Manillán átkelve érkezett Japánba, eltökélt volt hittérítői feladatában, ám Japánba érkezve szembe kellett néznie a keresztények üldöztetésével és saját tehetetlenségével. Megfontolta a Fülöp-szigetekre való visszatérést, végül mégis Japánban maradt. 53 évesen halt meg, halálában ugyanaz a csendesség jellemezte, mint életében.
Tizenhetedik mártír: Szent Mátyás. Semmit nem tudunk a koráról, a születési helyéről vagy idejéről, sem a megkeresztelkedéséről. Csak a neve ismert és, hogy csatlakozott a mártírokhoz. Az elbeszélések alapján a katonák egy másik Mátyást kerestek, mindhiába. A szent felajánlotta magát helyette.
Tizennyolcadik szent: Kárászumárú Szent Leó. Ibáráki Szent Pál öccse, Ováriban élő buddhista pap volt, akit jezsuiták téríttek meg a keresztény hitre. Példamutató életet élt. A ferencesek legnagyobb támogatója volt a kezdetektől. Akár templomépítésről, földvásárlásról vagy kórházvezetésről volt szó a szerzetesek számíthattak rá. Leó eltökélt hitoktató és a laikus testvérek vezéregyénisége volt a mártírok között.
Tizenkilencedik szent: Szent Bonaventúra. Csecsemőkorában megkeresztelték, majd édesanyja halála után, nevelőanyja buddhista kolostorba adta nevelkedni. Egy napon megismerte megkeresztelkedésének a történetét, és ezért meglátogatta születésének a helyét, a kiotói ferences szerzetesrendházat. Itt ismét békére lelt, és imádkozott, hogy édesapja újra megtalálja a hitét, és hogy nevelőanyja áttérjen a kereszténységre.
Huszadik szent: Kozáki Szent Tamás. Vidéki fiúra jellemző nyers viselkedése tiszta szívet takart, mely szépségében felért lakhelyének, Iszének az igazgyöngyeivel mesélik az elbeszélések. Már keresztényként került kapcsolatba a ferencesekkel, akiknek apjával együtt segített. Ácsként dolgoztak, de a munkálatok befejeztével is a rendházban maradtak. Őszinteség, határozottság és hitéhez hűség jellemezte. Édesanyjának a Mihara kastélyból írt búcsúlevele, mai napig fennmaradt emlékirat, mely a 26 mártír sorsáról számol be.
Huszonegyedik szent: Szákákibara Szent Joakim. Negyven éves oszakai lakos volt. Hálából, mert nagyon betegen megkeresztelték, segített a ferenceseknek oszakai rendházuk megépítésében, melynek szakácsa lett. Nagyon erős jellemű férfi volt, aki kedvességéről és szolgálatkészségéről volt híres.
Huszonkettedik szent: Szent Ferenc. Kiotóban született. Orvos és buzgó prédikátor volt. Az elbeszélések szerint már pogányként is rózsafüzért hordott, mely egykor Bungó keresztény urának, Otomo Szorinnak a tulajdona volt. A ferencesekkel került kapcsolatba. Feleségével együtt keresztelkedtek meg, a ferences rendház közelében telepedett le. Szegény és beteg embereket gyógyított ingyen. 48 évet élt.
Huszonharmadik szent: Dángi Szent Tamás. Erőszakra hajlamos, lobbanékony patikus volt, akit a hit változtatott át gyengéd katekistává. Üzletét a „Mi Hölgyünk, ki az Angyalok közül való” ferences rendház mellett nyitotta meg. Vevőit nemcsak gyógyszerrel, hanem az Úr igéjével is ellátta.
Huszonnegyedik szent: Kinuja Szent János. 28 éves volt, Kiotóból származott. Selyemszövőként és - kereskedőként dolgozott. Megkeresztelkedését követően üzletét a rendház mellett nyitotta meg. Dolgos és mélyen hívő ember volt.
Huszonötödik szent: Szent Gábor/Szent Gábriel. 19 éves iszei lakos, aki fiatal életét Istenért áldozta. Gonzalo testvér térítette meg, Istenhez vezető útján sok próbát kiállt, katekista volt.
Huszonhatodik szent: Szuzuki Szent Pál, 49 éves férfi volt Ováriból. A keresztje volt szélen a legutolsó, ám tüzes és buzgó szavai tisztán hallatszottak távolra is. Kivégzése előtt tizenhárom évvel keresztelték meg. Számos sebe bizonyította kitartó hitét. A ferencesek munkáját segítő katekisták egyik legjobbja és a kiotói Szent József Kórház vezetője volt.

A film azonban azokat is bemutatja, akiket a félelem elragadott az üldöztetések során. Bemutatja, hogyan tagadták meg Istenüket. Ők nem hallották meg Isten szavát, úgy érezték, elhagyta őket az Isten, és magukra maradtak. Kiüresedett lelkükbe befészkelhette magát a gonosz. Esendő bűnös emberek vagyunk mindannyian, újra és újra elbukunk életünk során, de még is, a mi jóságos, irgalmas Istenünk újra, és újra megbocsát nekünk. Csak hinnünk kell Istenben, és minden leh

---

[1] Latinul hozzáadottat jelent. A negyedik századi római mártírok, Félix és Auductus, történetére utal.

[2] “MIKI SZENT PÁL jezsuita atya volt, társaival szenvedett vértanúságot. Nagaszakiban 1597. február 5-én 26 (mások szerint 40) katolikust feszítettek keresztre. Volt köztük pap és világi, európai misszionárius, tizennégy világi ember, japán bennszülött, és még három ministráns gyermekek is. Hatan voltak spanyol ferencesek, hárman japán jezsuiták. Az elitélteknek levágták a balfülét, vérrel bemázolták arcukat és így vezették őket Meakóból Nagaszakiba. Ott keresztrefeszítés után lándzsával átszúrták őket. A vértanúságot a gyermekek is hősiesen vállalták és viselték.
Pál atya Japánban született 1564 és 1566 között. A Jézus Társaságába lépett, nagyon eredményesen hirdette az evangéliumot. Az üldözések elhatalmasodásakor tartóztatták le társaival együtt, és Nagaszakiba szállították őket.
1862. június 8-án avatta IX. Piusz pápa szentté valamennyiőjüket, az első Távol-Keleti szenteket.
Példájuk:
Hitedet minden áldozat dacára meg kell őrizni!
Olvasmányok: Gal 2, 19-20; (Zsolt 125, 1-8); Mt 28, 16-20 (v. vértanúk)
Irodalom: B21; C464; F206; I143; T382; Z1461”
Forrás: http://www.katolikus.hu/szentek2/SZENTEK/00000222.HTM#PALMIKI letöltés ideje: 2017.03.26.

[3] Mivel, hogy spanyol név eredetileg Szent Gonzalo Garcia (keresztnév, vezetéknév).

Az Ertugrul története

A XIX.sz. második felében Japán és az Oszmán Birodalom között közeledés volt megfigyelhető.
A közeledést jól szolgálta a két ország között a kölcsönös látogatások, és a magasrangú kitüntetések adományozása. Japán 1887-ben a Nagy Krizantém Rendet adományozta II.Abdul-Hamid Oszmán szultánnak. Ezt viszonozta a török hatalom a japán császárnak 1890-ben, amikor az Oszmán birodalom legmagasabb kitüntetésével tüntette ki. A kitüntetést egy magasrangú delegáció vitte el japánba az Ertugrul fregatt fedélzetén. Az Ertugrul története, sajnálatos katasztrófája, különös módon hozzájárult a török-japán kapcsolatok elmélyüléséhez.
A fregattot 1863-ban bocsátották vízre. 1864-65-ben Angliában gőzgéppel és elektromos technikával látták el. A hajóval kezdetektől sok baj adódott. Isztambulból 1889. július 14-én indult útnak 600 fős legénységgel. Már a Szuezi-csatorna területén elkezdődtek a gondok. A Keserű-tó területén partra futott, amikor megsérült a hajóorr, és a hajótengely is. A javítások után útját az Indiai-Óceánon folytatva víz szivárgást észlelt a legénység. Javítására Szingapúrban volt lehetőségük. A sok nehézség ellenére az Ertugrul 1890 június 7-én 11 hónapos út után megérkezett Jokohamába. Három hónapos japán tartózkodás után 1890 szeptember 15-én indult vissza a török hajó Konstantinápolyba.
A legénységből 12 fő a japán tartózkodásuk alatt huny el különböző betegségekben. A hajó kedvező időjárási körülmények között indult el, de mint oly sokszor, most is a tájfun szólt közbe, megzavarva az utazók életét. A hajó viharba került, a 40 méter magas árbóc eltörött. A gőzgép még működött és a viharban hánykolódó hajót még úgy ahogy tudták kormányozni, de amikor egy vízbetörés következtében a kazán is leállt, a legénység sorsa megpecsételődött. Tehetetlenül sodródott az Oshima-sziget keleti partjainál sorakozó éles sziklák között. Utolsó kétségbeesésükben megpróbálták a horgonyt ledobni, de ez sem segített már rajtuk. A sziklának ütköző fregatt elsüllyedt, hullámsírba vetve 553 tengerészt, köztük a hajó parancsnokát, Ali Oszmán pasát is. A japánok 1891-ben temetőt létesítettek Kushimotónál, és emlékművet emeltek a halottak tiszteletére. 1974-től múzeumban is megismerheti az idelátogató a hajókatasztrófa történetét. A két kormány öt évente közös megemlékezést tart Kushimotónál.